Mindjárt vége az évnek, és néha visszagondolok, milyen felemás volt. Igen, felemás, polgárpukkasztás ide vagy oda, de én javarészt nem élveztem a terhességet. Miközben elméletben nagyon boldogított a tudat, hogy növekszik bennem a mi kicsi fiunk, nagyjából folyamatosan féltem, hogy túl hamar fog megszületni, baja lesz, nem tudom végig kihordani. Ezért már nagyon vártam, hogy visszakapjam a testem, amit száz százalékban alá kellett rendelnem a jövevény érkezésének. Tíz perc séta után már lelkifurdalásom volt, főleg mikor már jelentős súlya is volt a picurnak, hiába próbáltam elhessegetni a rémképzeteket, hogy elkezd tovább nyílni a méhszájam, és megindul a szülés, amikor még nem kellene. Hatalmas életmódváltás volt ez a korábbi pörgéshez képest, alig vártam, hogy újra szaladva intézhessek mindent, emelhessek két kilónál többet is, főzhessek, takaríthassak, bűntudat nélkül sétálgassak akár órákig babakocsival.
Valahol azt profitáltam ebből a nehéz 7 hónapból (januártól július végéig), hogy kevésbé visel meg a babázással kapcsolatos sok gond és nehézség. Minden akadályt kicsit könnyebben veszek, hiszen legalább ura vagyok a testemnek - leszámítva persze a szoptatást, és az első három hónap diétáját, haha. Így decemberre pedig már szinte csak az öröm és szerelem maradt. Még az éjszakák is mintha egyre jobbak lennének, ma például éjfél után csak négykor ébredt, és mindig nagyon hamar visszaalszik egy kis tejleszívás után. Persze utána fél 6-kor is, mert mostanság sajnos napi használatba került az orrszívó-porszívó, van hogy az ébreszti fel szegényemet, hogy nem kap levegőt a takonytól szörcsögő orrán keresztül. És néha az éjszaka közepén kell aljas erőszakot tennünk rajta, előbb a befújás, aztán a brutális porszívóhang, közben egyikünk lefogja, másikunk megpróbálja eltalálni a szívókütyüvel a pici orrlyukat, ő pedig közben max hangerőn, keservesen ordít. Pár perccel utána viszont csodálatos módon képes visszaaludni - én meg addigra persze teljesen éber leszek a nagy fény- és hangeffektek hatására.
Holnapután már 5 hónapos, és ámulunk-bámulunk, hogy mennyire ügyes és erős gyermek. Már hetek óta képes forgolódni, hasról hátra és fordítva is - már egész komoly távokat is meg tud tenni forogva, többé nem biztonságos a kinyitott kanapén hagyni, úgyhogy van már egy kis járókánk. És hamarosan le lesz kerítve a kutyamentes övezet a nappaliban, ahol habtapi szőnyegen tud majd mocorogni.
Rengeteget mosolyog, apja napokig emlegette, mikor a kiságyban épp-most-ébredt síró gyermek fölé hajolt, aki az apja látására azonnal fülig érő boldogvigyorral reagált. Ölünkben ülve sokszor már előrebólint, ülésbe akarja húzni magát. Apja titokban a mellkasán szokta sétáltatni, a gyerek szája fülig ér, én meg mindig összeráncolt szemöldökkel csóválom a fejem. Mostanában kifejezetten szeret már hason lenni, már kinyújtott karokkal tolja ki a mellkasát, és hatalmas vigyorokkal nézelődik körbe. Séta közben már nem azonnal szokott elaludni, hanem akár fél órát is nézegeti a fákat, épületeket, amit fekvésből is érzékelni tud a külvilágból. Rengeteg játéka van, a mostani favoritok a csüngő kínai kutya, a zörgőkönyv, amit szeret csócsálni, a dudáló-zenélő kütyü, meg persze az alltime-favorite, Zümi, aki valahogy mindig le tudja kötni.
Karácsonyra kapott képes- és mondókáskönyveket, rágókát, plédet és üvöltve zenélő gitárt a nagyapjától, zenélő lila majmot a bácsikájáéktól, pancsolókönyveket, tőlünk meg habtapi szőnyeget, tűzoltókocsit és nyálkendőt.
VIdéki karácsonyunk óta kedvencünk, hogy amikor Matyó elkezd nyafogni vagy sírni, dédi tuti módszere mintájára kiáltjuk neki, hogy "Nemsirunk!!" (így, rövid i-vel), és aztán tapsolunk kettőt. Ez mindig beválik (SOHA). De legalább jót röhögünk.
Tejem még mindig van szerencsére, néha túl is eszi magát a kicsike, és hihetetlen mennyiségeket tud visszabukni a hosszú büfiztetés ellenére. Már közelíti a 7 kilót.
