Ez a dal mindig Ági mamára fog emlékeztetni, míg világ a világ. Ma reggel a rádióban hallottam, és jelnek fogtam fel, hogy írnom kell egy bejegyzést róla, hogy ne felejtsem el azt a kevés közös emléket, ami megadatott vele az alatt az egy év alatt, amikor ismerhettem őt. És hogy a kis Matyókának is mesélhessek picit róla én is, bár az apjának ezerszer annyi mesélnivalója lesz majd a néhai nagyiról - csak belőle sokkal nehezebb előhúzni ezeket.
Ez a dal akkor kúszott be a fejembe, amikor Ágimama már kórházban volt. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire nagyon beteg, csak sejthettem, mert Fül megváltozott. Éreztem rajta, hogy szorongatja őt az anyukája betegsége. Aznap, amikor átvitette őt a János kórházba, hogy jobb kezekben legyen, én itthon, Újpesten vártam őt az udvaron. Még csak 1 hónapja volt, hogy átköltöztünk oda a Nefiből. Lacikáék épp Horvátországban nyaraltak, mi az utolsó pillanatban lemondtuk Ágimama miatt. Június vége volt, és izzasztóan meleg, én pedig akkor hallottam először ezt a dalt, és amikor Fül hazaérkezett nem túl vidáman, neki is megmutattam. De éreztem, hogy ennél sokkal súlyosabb dolgok foglalkoztatják, és csak a kedvemért tartja magát. Én pedig megpróbáltam mindent, hogy kicsit jobb kedvre derítsem.
Sajnos ezután alig három hét jutott nekünk vele. Néhányszor én is elkísértem Fült a kórházba. Életem egyik legmeghatóbb és legszerelmesebb pillanatait éltem át, amikor láttam, hogy az én párom, mennyire odaadóan ápolja az édesanyját, aki már nem tudott felkelni. Masszírozta a lábát, átfordította oldalra, segített neki az evésben, ivásban, megigazgatta a párnáját. Ágimama pedig végig mosolygott, vidáman cseverészett velünk, egy pillanatra sem éreztette velünk, hogy nem jódolgában fekszik egy kórházi ágyon, ahonnan többet nem is tudott már felkelni. Mi pedig meséltünk neki sokat, hogy mi zajlik a külvilágban, meséltük, hogy vitorlázni megyünk a Balatonra, meséltük, hogy elbicikliztünk Szentendrére kettesben, ő pedig csillogó szemmel mondta a fiának: Tudtam én, hogy nagyon klassz lány ez az Andika, ha erre is rá tudott venni, kisfiam :)
Ágimamából én mindig ezt láttam, nagyon érzelmes volt, mérhetetlenül büszke volt a fiaira, akiket a nagy-nagyfiaként és a kis-nagyfiaként emlegetett. Senkinek a szájából nem hallottam még soha olyan természetesen és őszintén elhangozni a válogatott becéző formulákat. Lali aput és a fiúkat is mindig "drága életem"-nek, csillagomnak, édesemnek nevezte, engem is sűrűn angyalomnak hívott, és tőle valahogy nem volt idegen sosem.
Mindig megindító visszagondolnom, hogy mennyire szerették egymást Lali bácsival, és simogatja a lelkem a tudat, hogy az én párom olyan szülők mellett nőtt fel, akik elválaszthatatlan köteléket alkottak, akik 37 éven keresztül voltak egymás támaszai, 37 boldog éven át. Lali bácsi többször mesélte mosolyogva, hogy Ágimamának a rádiós kívánságműsorban küldte munka közben az Angie-t a Rolling Stones-tól - és akkor már régesrégen nem friss házasok voltak.
Ágimama már az első találkozásunknál azonnal szívembe lopta magát, olyan közvetlenül és szeretettel bánt velem, annyira nyilvánvaló volt, hogy aki az ő kisfiának elnyerte a szívét, azt ő feltétel nélkül elfogadja és szeretni fogja. Nincsenek vizsgáztató kérdések, sanda pillantások, mesterkélt bájmosolygás, vagy féltékenység hogy elveszik tőle a kicsi fiát, nem, ő a legnagyobb természetességgel kezelt engem, az új barátnőt.
Egyetlen közös karácsonyt töltöttünk együtt, nagyon meghatott az is, hogy a nagyon szerény és jelképes ajándékainknak is olyan rajongással tudtak örülni. Emlékszem milyen megkapó volt, hogy bármin el tudott érzékenyülni, főleg amikor a fiairól beszélt. Akkor is elcsuklott a hangja, amikor hangot adott az örömének, hogy milyen jó neki azt látni, hogy ilyen szépen megvagyunk az egyetlen nagyfiával, de akárhogy is, az ő nagyfiának mindig lesz hely az ő házukban - és ekkor már könnyezett. Mint ahogy akkor is, amikor a fia gondoskodó szeretetét látva a kórházban elrebegte, mennyire nagyon büszke az ő egyetlen nagyfiára.
