Reggeli ágyban-sötétben monológ: Hatalmas moci! Nebánt kisjány! Nebánt kisfiju! Nebánt hajszárító! Igazad van, anya! Ada, ada, ada, ada! (ti. az ada-ada mantra az a rész, amikor már fel is áll az ágyban, és egyezményesen ez a vegyél-ki parancsszó is)
Ma délután pedig elkezdett valamit mondani, a harmadik szó után leesett az állam: Jaj, Annipanni, forduljunk vissza! ... kicsi vagyok, (nem tudok) oda felmászni! Dehogynem! (mikor pár perccel később a könyvből olvastam fel neki, akkor viszont nem volt hajlandó elmondani a kiragadott részt...)
Hétvégén az egyik legédesebb dolog tanúja voltam: Matyókám az uncsitesóját ölelgette, kérés és előzmény nélkül, olyan csodaszép, őszintén boldog mosollyal, hogy az összes szülő szíve szanaszét olvadt, én meg is könnyeztem. Mert a picurkám egyébként nem egy folytonbújós típus, más gyerekkel még sosem csinált ilyet, hozzánk sem túl gyakran jön oda csak úgy ölelgetni.
Tegnap az első nagy sebesülést szerezte, lezúgott a babacsúszda lépcsőjéről, ami egyébként már lazán megy... szerencsére 2 perc ordítás után már semmi baj nem volt, de jó nagy piros horzsolás díszeleg most a homlokán.
