Sosem felejtem el, hogy a szülés után hányszor elmondta a hajamat simogatva Dzsipóm, hogy milyen szép vagyok, meg sem látszik rajtam, hogy most szültem, a hajam sem csapzott (már ezért megérte az az otthoni hajmosás, ugye...), nem vagyok lestrapálva, és nem győzött csodálni - nagyon szép volt ez ott akkor is, visszagondolva is.
Matyókánk életének harmadik napját külön töltötte tőlem a kórházban, mert kicsit besárgult. Kék fény alá tették inkubátorba, ahonnan csak szoptatni hozhattam ki. Rengeteget sírtam, folyton az őrző környékén ólálkodtam, és füleltem, nem-e az én kisfiam sírását hallom. És hát volt olyan, hogy azt hallottam, és azonnal besiettem, és persze azt kellett látnom, hogy az ici-pici babám kiszolgáltatottan fekszik abban az undok dobozban, a szeme gézszalaggal van letakarva, amitől még elesettebbnek tűnt, és keservesen sírt, üvöltött. Engem meg szintén fojtogatott a sírás, simogattam, de nem tudtam megnyugtatni persze ennyivel... rettenetes volt.
